~2 Összetörés

 Már vagy egy hete várom ezt a hívást. Milan a pasim, pontosabban az exem lesz mindjárt, mert szakítok vele. A szüleivel elköltöztek Los Angelesbe. Habár én tudtam, a távkapcsolat nem működne, még is beleegyeztem. Az elmúlt pár hónapban szinte minden nap beszéltünk. Mindig valami Amelia-ról beszélt, meg hogy milyen jól elvannak. Amelia ezt csinálta, Amelia azt csinálta... Viszont mostanra jobb esetben hetente ha egyszer felhív. Gondolom azért nincs rám ideje, mert az új barátnője sok törődést igényel. Már többször is megkérdeztem tőle, hogy van-e köztük valami, de mindig tagadta.
  Igazából amikor összeismerkedtem Milan-nal, akkor nem tetszett. Ő is különc volt, mint én. Először barátok voltunk, utána pedig összejöttünk. Végülis, fiú és lány között nincs barátság. De Milan mostanra menő lett. Az új iskolában Istenítik. Talán azért is szedte fel azt a kis ribit, hogy menőzzön vele. Küldött róla egy rakás képet. Olyat is, amin a csaj egy kis toppba ment iskolába, amiből kilátszott a hasa. Nem tudom, mit esznek a férfiak ezeken a nőkön. Az eggyik képen pedig két szívószállal iszik a jégkását. A másikon pedig kézenfogva járkálnak az utcán. Mi ez, ha nem egy párkapcsolat? Azért annyira én sem vagyok hülye, hogy ne vegyem észre, hogy járnak! Igazából én már nem úgy érzek Milan iránt, mint régen. Beletörődtem, hogy nekem sosincs szerencsém, és hogy soha senki sem fog szeretni. Nagyot sóhajtottam, majd megnyomtam a kis zöld telefont.
-Szia Szívem! Képzeld, nagyon jól alakulnak a dolgok! Ha minden jól megy, egy hét múlva meg tudlak látogatni. Ugye örülsz? Majd elmegyünk egy csomó helyre, és bepótoljuk ezt a pár hónapot, oké? Képzeld, ma Amelia felszívta az orrába a krétaport, és egész biosz órán tüsszögött! Kapott is egy szaktanárit szegényke... Amúgy lesz egy kis meglepim is, remélem majd örülsz neki. Valami baj van, Kim? Olyan szótlan vagy.-hadarta a telefonba.
  Nem voltam szótlan, csak nem hagyott időt megszólalni. Nincs szívem szakítani vele most. Milyen lúzer lennék, ha telefonon keresztül szakítanék? Majd ha hazajön, akkor a szemébe mondom. Igen, ez így lesz jó.
-Szia. Nem, minden rendben. Akkor majd találkozunk. Szia.-köszöntem el tőle gyorsan. Nem raktam le, ami végzetes hiba volt. A háttérben hallottam egy női hangot, ami ezt kérdezte: "Milan, nem láttad a melltartómat?" Itt majdnem elbőgtem magam. Hát tényleg megcsalt. Azért, mert én nem voltam hajlandó lefeküdni vele? Ahelyett, hogy várt volna, felszedett egy kis kurvát, és minden nap kielégítik egymást? Ettől a naptól kezdve undorodom Milan-tól.
  Anyira elkeseredtem, hogy a telefont hangos csattanással vágtam a falhoz. A vonal sípolt egyet, majd a telefonom apró darabokra tört. Már egyszer-kétszer leejtettem, de azokat sikeresen túlélte. Nem bírtam tovább. Nem érdekelt Maura, sem Niall, sem a szüleim. A térdem összecsuklott alattam, majd lehuppantam a földre, és hangos sírásba kezdtem. Habár annyira nem fájt, mert elhidegültünk egymástól, de azért mégis, ha az embert megcsalják, az borzasztó érzés. Hallottam a szüleim aggodó szólongatását, de én még hangosabban bőgtem. Megkértem hogy menjenek ki, amit hárman teljesítettek is. A szőke fiú leült velem szembe, majd a kék szemeit rám emelte.
-Jól vagy?-kérdezte halkan.
-Szherinthed?-válaszoltam a kérdésre kérdéssel.
-Bocs, ez hülye kérdés volt. Elmondod, mi történt?-nézett a szemembe.
  Nem tudom, hogy miért, de elmondtam neki mindent. Az egész életemet. Amikor a végére értem, azt vártam hogy kiröhög, amiért ennyire szerencsétlen vagyok. De nem tette. Felállt, majd kivett a táskájából egy muffint, és felém nyújtotta. Először meglepődtem, de utána mosolyogva elfogadtam az ínycsiklandozó sütit.
-Láttad már a Fűrészt?-kérdezte. Nem tudom, hogy jöttek ide a filmek, de egy nemmel válaszoltam neki.-Megnézzük? Tudod, a szerelmi bánatoknál nekem mindig segít egy kis horrorfilm.
  Felsegített a földről, majd a kanapé felé vettük az irányt. Leültem, majd Niall elővette a táskájából a filmet. Jó sok minden lehet abban a táskában. Mellém ült, majd elkezdődött a film. Voltak egy rész, amikor nagyon féltem, ezért megfogtam Niall kezét. Sose csinálnék ilyet, de felülkerekedett rajtam a félelem. Jó erősen szorítottam a kezét, ami jóval nagyobb volt, mint az enyém.
  Láttam a szemem sarkából, hogy a szüleink figyelnek minket az ajtóból. Gyorsan elengedtem a védelmező kezet, és megigazítottam a ruhámat, mert kicsit felcsúszott. A film végére elfelejtettem az egész Milan ügyet, és hálás voltam Niall-nek, amiért felvidított. A laptopom hangosan kedzett pittyegni, hogy új üzenetem van Skype-on. Az ölembe vettem, majd megnyitottam a fájlt, amit valami A18 nevű felhasználó küldött. A képen Milan volt... és.. és Amelia. Miközben egy tengerparton csókolóznak. Itt megint elkapott a sírás. Niall aggódóan nézett rám, de megkértem hogy hagyjon magamra. Pontosabban leordítottam a fejét szegénynek.
  Órákon át csak bőgtem, majd rájöttem, hogy semmi értelme sajnálnom magam. Végülis előfordul az életbe ilyesmi, nem? A mai napon rájöttem, hogy nekem nem Milan az igazi. Nem is tudom, hogy járhattam egy ekkora seggfejjel.
  Felálltam, majd a tükörbe néztem. Borzalmasan néztem ki. Bedagadt, piros szemek, kócos haj, elfolyt smink. Berohantam a fürdőszobába, majd úgy-ahogy rendbe szedtem magam. Lementem a konyhába, ahol Niall épp sütött valamit.
-A szüleink?-kérdeztem tőle, mert elég csend volt a lakásban.
-Elmentek vacsorázni. Minket is akartak vinni, de aztán rájöttek, hogy te ilyen hangulattal nem igazán akarsz menni. Mondtam nekik, hogy csinálok én vacsorát itthon. Szereted a sült csirkét?-kérdezte egy féloldalas mosoly kíséretében. Válaszul bólintottam egyet.
  A sütő sípolt egyet, ami azt jelentette, hogy kész a vacsora. Niall nagyon viccesen nézett ki, ahogy próbálta kiszedni a forró tálat a törlővel. Mikor sikerült megfognia a tál két végét, sebesen az asztalhoz vitte, és szó szerint ledobta rá. Én annyira nevettem, hogy véletlenül levertem a tűzhelyről a rizst, és a szemek szétszóródtak a földön. Itt már fordítva volt: Niall nevetett rajtam.
  Tíz perc után sikeresen felszedtük a rizst a földről, és ami a lábasba maradt, azt elfeleztük. Nagyon éhes voltam, viszont nem bírtam megenni az utolsó csirkecombot. Niall-nek már csurgott a nyál a szája szélén, annyira figyelte a csirkét.
-Kéred?-kérdeztem tőle mosolyogva.
-Naná!-válaszolta, majd átrakta az ő tányérjára, és egy perc alatt befalta.
  Ezalatt én bámultam, majd gyorsan észbe kaptam. Felálltam az asztaltól, megköszöntem a vacsorát, és felmentem a szobámba tanulni. Vagyis csak próbáltam. Kit érdekel a töri?
  Hallottam, ahogy Niall feljön a lépcsőn, majd bemegy a vendégszobába, és elrakja magát holnapra. Még csak kilenc óra, én sose szoktam ilyenkor aludni. De megpróbálok. Befeküdtem az ágyba, fészkelődte, egy kicsit, majd mély álomba zuhantam.

~1. Unalmas élet

Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Ugyan olyan unalmasan. Az életemben egyszerűen semmi izgalom nincs! Felkelek hétkor, felöltözök, sminkelek, eszek, iskolába megyek, túlélem a borzalmas órákat és az osztálytársaim utálkozó megjegyzéseit, hazajövök, megcsinálom a házikat, egész nap a gép előtt ülök, este hétkor vacsorázok, majd fürdök és alszok. Ezek az én unalmas napjaim.
  Pechemre apám a munkatársaival holnap jön haza Franciaországból. Félre értés ne essék, apámnak nagyon örülök, csak a vendégeknek nem, mert mi szállásoljuk őket. Körbe kellesz őket vezetnem a városban, és őszintén én még az utcára sem szívesen megyek ki. Mindenhol szerelmespárok enyelgését kell néznem, vagy a barátnők susogását, amikor meglátnak engem.
  Habár nem tudom mi bajuk velem. Szerintem nem vagyok egy bányarém, és nem ódivatú ruhákban járok suliba. Év elején nagyon zavart, amikor a fejemhez vágtak ezt-azt, szinte ott helyben elbőgtem magam. De már nem érdekel. Ha nincs jobb dolguk, mint engem kibeszélni, és ócsárolni, az az ő bajuk.
  Szerencsére nincs testvérem. Anyámmal élek itt, Londonban, mivel apám kint dolgozik Párizsban. Legszívesebben én is elhúznék innen de nem tehetem, mert még van egy hónap a suliból. Addig is ki kell tartanom.
  Gyorsan felkaptam a táskámat, és kiléptem az ajtón. Hűvös szél csapta meg az arcomat, amit nem bántam, hisz szeretem a hideget. A suliba vezető út alatt zenét hallgattam, amit csöndben dúdolgattam is. Mások előtt soha nem énekelek. Egyszer hallott meg Bethany, az unokatesóm, aki szerint "hiper-szuper" hangom van. Legalábbis ő így fogalmazott.
  A suli elé érve megpillantottam Beverly-t, a legnagyobb ellenségemet. Neki is nagy arca van, a nagy semmire. Szinte az egész focicsapat átment rajta, majd dobták őt, és erre büszke. Hát, én ehhez csak gratulálni tudok. A helyében elbújnák a világ elől, nem pedig mutogatnám magam.
-Nézzétek, megjött Anti Barbi! Jó a tatyód Kimi!-vágta a fejemhez vihogva, ami miatt majdnem megsüketültem. Az "Anti Barbi" név kilencedikben ragadt rám, év elején. Akkor szőke voltam, eggyáltalán nem sminkeltem, és nem hordtam divatos cuccokat. De ez már megváltozott. Átfestettem a hajam barna színűre, és a kinézettemmel is foglalkozom.
-Én a helyedben meg se mukkannék! Mire vagy büszke? A plasztik melleidre?-kérdeztem a szemébe nézve. Körülöttem hangos "húúúú"-zásokat hallottam, majd Beverly feje kezdett elvörösödni.
-Te kis.. te kis cafka! Hogy merészelsz rám ilyet mondani?-sziszegte a fogai között.
-Nem én vagyok a cafka, hanem te, tudod, nem rajtam ment át az egész focicsapat.-vágtam a képébe, majd egy diadalittas mosoly terült el az arcomon. Besiettem az épületbe, majd a szekrényem felé vettem az irányt. Még soha nem szóltam vissza Beverly-nek. De őszintén? Ez most jól esett.
  Ráérősen pakolgattam, amikor észrevettem, hogy senki nincs a folyosón. Ilyen gyorsan becsöngettek volna? Az lehetetlen.
  A matek terem felé vettem az irányt, majd megpillantottam az ajtót, ami mögül szürke füst szállt ki. Egyre közelebb lépkedtem a homály felé, majd megláttam a távolban egy piros foltot. A fél tantermet ellepte a tűz, és vészesen közeledett felém. Annyira leblokkoltam, hogy nem tudtam, pontosan mit is csináljak. A füst már marta a torkomat, és könnyeket csalt a szemembe. Elfutottam volna, de nem ment, hisz a lábam ólom súlyú volt. Ez lenne az én végzetem? Hát, lehet. A tűz körülbelül egy méterre volt tőlem, majd egy hideg kezet éreztem a csuklómon.
-Mit keresel itt Kim? Azonnal gyere, sietnünk kell!-hallottam meg mögülem Ms. Moris hangját. Ő a legjobb fej tanár a suliban. Infót tanít, és szinte mindig szabadfoglalkozást rendel el.
  Elrántott az ajtóból, és neki köszönhetően nem végzett velem a tűz. A fejemben minden kitisztult, és a lábamat is gyorsabban szedtem. Nem is tudom, mi ütött belém ott, a terem előtt.
  Kint állt az egész suli, csak én hiányoztam a sorból. Azért is jöttek be megkeresni, amiért én nagyon hálás is vagyok. A tűzoltó kocsi szirénájának a hangja csapta meg a fülemet, majd pár másodperc múlva a járművet is megláttam. Az iskola elé érve az emberek kiugrottak a kocsiból, majd az iskola épületébe mentek. Húsz perc múlva kijöttek, és azt mondták, minden rendben. Egy gyújtó okozta a tüzet, pontosabban egy diák vagy egy tanár. Szóval akkor ez bűncselekmény, vagy mi a szösz. Az igazgató dühösen nézett végig a diákokon, majd azt mondta, erre a napra hazamehetünk, mert a tantestület összeül, hogy mi legyen ezek után.
  A házunk udvarába lépve megpillantottam a garázsban apa kocsiját. Annyira örültem, hogy a bejárati ajtót majd' kitéptem a helyéről, és sebesen befutottam a konyhába, ahonnan a hangokat hallottam. A vendégekkel mit sem törődve apám nyakába vetettem magam. Nem csoda, hiszen fél éve nem láttam.
-Kimberly! De megnőttél! Gyere ide, Kicsikém.-mondta apám, majd ő is szorosabban szorított magához. Jó volt újra érezni a jellegzetes illatát. Fél perc után elengedtem. Bemutatott a kollégájának, Maura-nak, és gyerekének, Niall-nek. Azt hiszem, egy idős volt velem. Mosolyogva üdvözöltem őket, majd a telefonom csörgése zavarta meg az ismerkedést. A kijelzőn Milan neve villogott.